Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hallgatók! És mindenekelőtt: megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm az 56-os forradalom akkor harcoló és most itt jelen lévő résztvevőit!
Ha ezek a falak beszélni tudnának, büszkén mesélnének pár 67 évvel ezelőtti napról. Olyan napokról, melyek nehézségeikben is dicsőségesek, és okkal vésődtek be legnagyobb magyar tettek könyvébe.
67 évvel ezelőtt a műegyetemi diákság megmozdulásával vette kezdetét a szabadságharc. Egy olyan küzdelem, amelyben a forradalmároknak a haza- és szabadságszereteten kívül nem sok fegyverük volt. De ez a szeretet erősebb volt minden szovjet harckocsinál.
Ha ezek a falak beszélni tudnának, büszkén mesélnék el az eseményeket. Azt, hogy az október 22-i nagygyűlés a mából nézve ártatlan, vagy ártatlannak tűnő ügyekkel kezdődött. Például azzal, hogy milyen is volt a menzakoszt. A konyha nem kapott elég nyersanyagot, a diákok éhesek voltak. A zúgolódás a kollégiumokban kezdődött, ahol az étkezési problémákat zsúfoltság is tetézte. A diákok innen jutottak el addig, hogy a szovjet csapatok kivonulását követeljék, és demokratikus berendezkedést.
Az 56-os lyukas zászló is innen indult máig tartó útjára. Egy műegyetemi hallgató vágta ki a kommunista jelképet a lobogó közepéből valahol a Bem-téren. Bicskával végezte a vágó mozdulatokat. És minden mozdulat nem csak vágás, hanem döfés is volt a kommunizmus akkor még rendíthetetlennek gondolt testébe. Először egy ilyen zászló volt, majd több. Egy döfés, majd még több.
Mi, magyarok, már csak ilyenek vagyunk. Ahányszor próbálnak idegen eszmét és jelképet rá varrni, annyiszor vágjuk ki a zászlónkból.
Ha ezek a falak beszélni tudnának, nem csak egy forradalom első szikráiról szólnának, hanem tragikus sorsokról is. Fiatalok srácok és lányok sorsáról, akiknek békésebb időkben talán az lett volna a dolguk, hogy ismerkedjenek a világgal, de a történelem máshogy akarta. A Műegyetem hallgatói mindent kockára tettek, közülük kilencen a legnagyobb áldozatot hozták a hazájukért. Történetük felrajzolja a forradalom tragédiáját is.
Egyikük a Rádiónál esett el 23-án, másikuk a parlamenti vérengzésnél két nappal később, hárman a Műegyetemen, Nemzetőrként. Ketten a Corvin-közben estek el, ketten pedig a későbbi megtorlás áldozatai lettek. Volt köztük építész, építőmérnök, vegyész, gépész, és villamosmérnök is. Nemcsak az élet állt előttük, hanem szakmai pályák sokasága is.
A másodéves villamosmérnök Bartók József az események idején mindössze 20 éves volt. Amikor a Rádiónál a fegyvertelen tömegbe lőttek, egy cipészműhelybe menekült 15 társával. Az ajtót nem tudták becsukni, ezért a nyitott ajtón keresztül kapott tüdőlövést. A családnak pár nappal később egy egyetemista vitte a levelet, rajta a lesújtó és élethosszig feldolgozhatatlan sorokkal:
Drága szülők! Fájdalommal kell közölnöm, hogy fiuk, Bartók József hősi halált halt. Engedjék meg, hogy itt tolmácsoljam az egész magyar ifjúság részvétét. A magyar ifjúság egy tagja.
Rössler János a Kossuth téri sortűz napján azért kísérte el édesanyját munkahelyére, mert féltette. Délután őt lőtték le, három nappal később hunyt el a Péterfy utcai kórházban, 24 évesen.
Danner János a Műegyetem nemzetőrségi vezetőjének volt a személyi titkára. A Szabadság hídon ávósok vették üldözőbe, majd pár méterre innen, a főbejárat előtt kegyetlen módon megölték. Holttestét itt ravatalozták fel, hallgatók álltak mellette díszőrséget.
Küzdelmük átmeneti bukása tragédia volt, de a nemzet szempontjából még tragikusabb lett volna, ha meg sem próbálják. Bátorságuk tartotta a reményt a diktatúra keményebb és puhulásában is végtelennek tűnő éveiben.
Tisztelt emlékezők!
A Műegyetem hősei az életüket adták. Ha ezek a falak nemcsak beszélni, hanem kérdezni is tudnának, talán azt kérdeznék: mi adnánk-e az életünket a hazánkért? Hoznánk-e áldozatot a szabadságért, és ha igen, akkor mekkorát? És egyáltalán, mit jelent nekünk a szabadság 67 évvel a forradalom után?
Egy olyan generációhoz tartozom, amely csak pár évet töltött a kommunizmusban. Én csak nyolcat. Még a kisdoboslét is nagyvonalúan elkerült.
Közéleti eszmélésünk idején sokan érezhettük úgy, a szabadságot mi már megkaptuk. Kivívták nekünk az előttünk járó generációk. Közben megjelentek a kényelembe ringató szirénhangok is, melyek szerint a történelem régi nagy konfliktusai a múltba záródtak. Járványok legfeljebb máshol vannak, a háborúkat a történelemkönyvekbe száműzték, s ha néha ki is robbannak, akkor a világ másik felén. S a szabadság? Az a világnak ezen a részén magától értetődő. Azt sugallták, hogy a történelemnek talán vége is. Az elkényelmesítő hangok gazdái azonban tévedtek. A történelemnek nem lett vége, sőt, elég dacosan válaszolt a 21. század fellengzésére, és erővel törte ránk az ajtót. Nagy népmozgások, járvány és háború. Újra. Nyomukban gazdasági nehézségek. És mi az összes követkeményét viseljük. Ismét.
Egy új korszak kezdődött, és most dől el, hogy hol lesz benne Európa, és benne Magyarország helye. Egy olyan korszak, amelyben újra meg kell küzdenünk az önálló vélemény jogáért, a politikai függetlenségért, és azért, hogy a jövőnkről szóló legfontosabb döntések jogát továbbra is a saját kezünkben tartsuk.
Most nincsenek idegen tankok, (nálunk nincsenek) de nyomásgyakorlás az van.
Most nincsenek cenzorhivatalok, de a különvéleményt büntető hangorkán, az erős.
Most nincsenek sorsunkat eldöntő moszkvai párthatározatok, de akaratunkat felülíró külföldi rendeletek szép számmal akadnak.
A tét tehát most is ugyanaz, csak más gúnyában jelentkezik. A célunk sem lehet kevesebb, mint akkor. Elérni, hogy ne dönthessenek mások helyettünk. Nem fogunk úgy táncolni, ahogy mások fütyülnek. Csak a magyarok táncát járjuk.
Így nem fogunk fegyvereket küldeni, akkor sem, ha elvárják. Nem nyitjuk meg a határainkat, akkor sem, ha mások megtették. Nem dobjuk oda a magyar tulajdont, akkor sem, ha lenne rá vevő. És nem fogjuk fellazítani a hagyományos család kereteit, akkor sem, ha máshol ezt már megteszik.
Mert a lényeges dolgok egyszerűek. Egyik magyar közéleti szereplőnek sincs más lehetősége, csak az önfeladás, vagy a küzdelem. Mi a küzdelmet választjuk.
Rövid távon talán kevesebb nemzetközi dorombolás jár érte, de hosszú távon egy magabíró, gazdaságában gyarapodó, és a nehézségek ellenére is erősödő ország.
Ha a jövőnkről szóló döntéseket csakazértis a kezünkben tartjuk, Magyarország legszebb napjai még előttünk vannak.
Egy szerencsésebb történelmű ország vezetője egyszer azt mondta: csak kevés generációnak adatott meg, hogy megvédje a szabadságot, amikor az a legnagyobb veszélyben volt. Nekünk, magyaroknak, valahogy ez mindig megadatott. Szinte minden generációnak. Nekünk is.
Nem bénító teher, szerencse, vagy kiváltság ez, hanem kötelesség. Ezer évünk kötelessége. Mert ezer évünk története egyben a szabad döntés jogáért folytatott küzdelmek története is.
Tisztelt emlékezők!
Pár perc múlva fáklyás menet indul a Műegyetem elől a Bem-térre. Ugyanazon az útvonalon, mint azon a 67 évvel ezelőtti napon. Azokon a métereken lett kisközösségi morajlásból szabadságharc. Azokon a métereken született meg a lyukas, vagy ahogy a tömegben először mondták, üres zászló. Azokon a métereken adtuk sokadjára is a tudtul a világnak: a magyarok szabadságvágyát ideig-óráig elhallgattatni lehet, de megtörni sohasem.
1956 küzdelme minket is kötelez:
bármilyen rázós utat elviselünk, bármilyen terhet felvállalunk, bármilyen ellenerővel szembeszállunk, csak hogy a magyarok jövőjét biztonságban lássuk.
Köszönjük, hogy mutatták, és azóta is mutatják az utat!
Köszönet a Műegyetem zászlóvivőinek!
Köszönet 1956 minden ismert és ismeretlen hősének!
Isten éltesse a szabad és független Magyarországot!
Köszönöm, hogy meghallgattak!